Ezek után kavargó gondolatokkal mentem órára, ha ez volt a felkészülés, akkor mit fogunk órán csinálni????

Óra előtt mindenki próbál puhatolózni, ki nézte meg, kinek mi a véleménye. Igyekszem palástolni, hogy nekem nem sok mindent sikerült megértenem ebből az egészből.  Most már mondhatom szerencsére (akkor nem pont így vélekedtem a dologról) megnéztük órán még egyszer…

Másodszorra, mintha nem is ugyan azt a filmet néztem volna meg. Nem borzongtam meg a puszta tényektől, és elgondolkodtatott, hogy mit szeretne ezzel kifejezni, hogy bennem ez milyen érzéseket indít el.

 A 2010-es New York-i Museum of Modern Art-ban (MoMA) megrendezett retrospektív életmű-kiállításra való készülődéssel indulunk és végigkísérjük ezen az úton a művészt – archív felvételekkel, találkozásokkal.

Marina munkái mindig a pillanatban születtek, csak úgy adhatóak vissza, ha azt ott a helyszínen újra megvalósítják Ezért a kiállításon fiatal önkéntes művészek a művésznő irányításával megismételték a produkciókat. Kivétel egyet, amit maga Marina teremtett újra egy kicsit máshogy, bevonva a közönséget. Innen kapta a film a címét.Önmaga egy élő alkotás. Marina Abramović ezúttal ruhában ül és várja a vele szembe kerülőket. Ül, és csak néz. A múzeum nyitvatartási idejében jelen van és „előad”.Három hónapon keresztül. Saját magát adja, a legegyszerűbb leg közvetlenebb módon. Mindig csak arra az emberre koncentrál, aki vele szemben ül. Nem hangzik túl komplikáltnak. Elsőre.

New York közönsége sorokban kígyózik, rock sztár-rajongókat megszégyenítő módon az éjszakában, ott alvósan, csak hogy biztosan bejussanak. Ekkor hinni kezdtem benne. Egyre intenzívebb érzéseket vált ki az emberekből. És Abramović néz, felnéz, búcsúzóul lenéz és újra fel… Még így, vetítve is lejön, átjön.